Turai varázslat

Anikó és Péter fotósorozatát az esküvőjük után készítettük. Nem tudtam kevesebb képet kiválogatni, így egy picit hosszú lesz, de talán megéri végig nézni. 🙂
Anikó gyönyörűen ír, így engedjétek meg, hogy az Ő szavait illesszem ide. Amit Ő szavakkal, én azt a képekkel próbáltam elmesélni.

A ház kopott küszöbének fája nagyot roppanva üdvözölt.
Én legalábbis úgy képzeltem, hogy köszönés az a visszhangos fa-jajdulás, ami cipőtalpunk alatt roppant meg, mikor beléptünk a kastély szúette kapuján…
Lépéseink nyomán, mintha hűvösebb lett volna a levegő, rég elomlott óranyelvén a csendnek, kezdetét vette velünk egy különös utazás. Ennek a helynek mágikus varázsa van, mint a mágnesforgács, olyan itt a por. A történet pedig, amit attól kezdve fogott be a szemem, hogy megérkeztünk, akár egy elnyűtt könyv lapjainak pergése, úgy mesélték váltogatva egymás után az elmosódó színeket, meg a letűnt időt.
A romos csarnokokban meg-megállva, figyeltük a visszhangos neszekbe szőtt titkokat.
Törékeny szépségű találkozás lett az itt töltött délután, melynek hangulatát visszaidézi minden fénykép, melyet avatott kezű kísérőnk fényes, tükrös szeme hozott el nekünk képkeretekbe rejtve.

Várni valakit, kitartó türelemmel néha kérget von a létezés köré. Úgy, ahogy megerősödnek a hatalmas fák, és derekas törzsüket, időtálló, gyökerükbe vetett hitüket vastag kéregháncs öleli körül.
Számomra is hosszúnak tetszett az idő mire a köztünk lévő ismeretlen végül is engedett és közelebb jutottam Hozzá.
Várni valakit a legszebb cél lehet, érzése olyan, mint a lélegzet múlhatatlansága. Minden új nap egy újabb lépcső, ami segít megfejteni az ismeretlent, és minden egyes lépcsőfok közelebb visz, ha az út megtételére szánt vágy valóban igaz. Olyan erő ez az emberi szívben, mint a lélegzéskor kifújt levegő: nem lehet visszatartani. Minden lélegzetet újabb lélegzet követ, miközben a láb a fokokon egyre feljebb és feljebb, …egyre közelebb jut.
Minden új fok, új nap és új erőfeszítés. Közben pedig, amikor új levegőt veszel, és kiengeded, kicsit mindig más leszel, mint az előtt.
Korábban nem gondoltam soha erre, csak telt az idő. Az én lépcsősorom végül azért rágondolás nélkül is elvezetett ide, a kerek ablakok, márványos feljárók közé. Oda, ahol Péter áll, könnyed kis mosollyal a szája sarkában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.